„Lehet, hogy edukátor vagyok” – interjú Menyhért Annával

“Szükséges számomra, hogy emberek között legyek, ezért jó a tanítás. Ha abban elfáradok, akkor írok, ha ott is megfáradok, akkor kultúrpolitikával foglalkozom. Mára elfogadtam, hogy ennyire széles a tevékenységi köröm.” Menyhért Annát Czomba Magdolna kérdezte a magyarországi női irodalmi hagyományról, az íróiskolák perspektíváiról, meseírásról. Nyári interjúsorozatunk tizenegyedik, befejező része.

Czomba Magdolna: Azt gondolom rólad, hogy nagyon kíváncsi ember vagy. Irodalomtörténetet oktatsz, kutatócsoportot vezetsz, kreatív írást tanítasz az íróiskoládban. Mindemellett szépíróként is jelen vagy, hiszen 2009-ben Szelence című versesköteteddel jelentkeztél, legutóbb pedig az ötödik mesekönyved jelent meg. Hogyan fér meg ennyi dolog egymás mellett? Nem okoz ez számodra gondot, hogy sok dologra kell egyszerre koncentrálni?

Menyhért Anna: Sokáig problémát okozott, hogy egyszerre több dologgal is foglalkozom, főként amiatt, mert nekem magamnak is furcsa volt. Írok verseket, meséket, alapítottam és vezetek egy jogkezelő egyesületet, egyetemen oktatok, íróiskolában tanítok. Ezt én magam is nehezen fogadtam el, és ráadásul, ha műfajt váltottam, akkor a külvilágnak úgy tűnt, hogy végleg felhagytam egy területtel. Aztán, amikor egyszer Mizser Attila azt mondta nekem, hogy projektekben gondolkodom, akkor rá kellett jönnöm, hogy valóban így van, mert ezeket a feladatokat párhuzamosan viszem magammal. Ráadásul szükségem is van arra, hogy többféle feladattal foglalkozzam egyszerre, mert ha az egyikben elfáradok, akkor a másikban fel tudok töltődni. Szükséges számomra, hogy emberek között legyek, ezért jó a tanítás. Ha abban elfáradok, akkor írok, ha ott is megfáradok, akkor kultúrpolitikával foglalkozom. Mára elfogadtam, hogy ennyire széles a tevékenységi köröm. Igyekszem jól beosztani az időmet, megtervezni, mire mikor kerül sor. És amikor valamit csinálok, csak arra koncentrálok. Ez így működik.

Cz. M.: A mai világban rá is kényszerülünk, hogy több szerepet alakítsunk egyszerre. Úgy látod, hogy a munkánkban is jó, ha több területen is kompetenssé tudunk válni?

M. A.: Természetesen van az én életemben is egzisztenciális magyarázata mindennek, hiszen amikor nem volt munkám, akkor jöttem rá arra, hogy csak akkor lesz, ha a kereteket is én csinálom meg. Nem adódott kész feladat, amelyet csak el kellett végeznem, hanem ki kellett találnom az egészet: a jogkezelőt, az íróiskolát, a kutatócsoportot. Ehhez természetesen el is kellett hinnem, hogy képes vagyok ezekre a dolgokra, és el kellett hinnem, hogy ezek a szerepkörök megférnek egymás mellett. Ez nem ment könnyen, de mára elfogadtam, hogy ezek az én területeim, és jól érzem magam így.

Cz. M.: Nemrégen fejezted be irodalomtörténeti munkádat, a Női irodalmi hagyomány című monográfiádat, amelyben öt női íróval foglalkozol. Miért tartod fontosnak a nőiség hangsúlyozását a magyar irodalmi hagyományban? Milyennek érzed a magyar irodalom történetében megfogalmazott, létrehozott női szereplehetőségeket?

M. A.: Ezen a köteten öt évig dolgoztam, 2008 óta. Személyes indíttatásaim voltak. Alapvetően az a kérdés foglalkoztatott, hogy milyen is a női írók helyzete most. Mit lehet lépni, ha az ember dzsender alapú megkülönböztetésekkel szembesül az irodalmi életben, az irodalom történetében, az irodalompolitikában, a mindennapokban és az elvek terén is. Amíg én voltam a JAK elnöke, addig mindig odafigyeltem az arányokra, hogy nagyjából ugyanannyi nő szerepeljen a programokon, mint férfi. A gyakorlatban tudatos odafigyeléssel nagyon sokat lehet elérni. Azokban az országokban, ahol a dzsenderarányokat fontosnak tartják, 2:1 a nemek aránya a közélet területein, a politikában, a pályázatoknál, díjaknál. Nem ismerek erre más magyar példát, mint az LMP-t az előző választásoknál: náluk ezért van több női képviselő. Idehaza kirívóan nehezen mozdul el a közgondolkodás ebben az irányban. Aránytalan a helyzet az irodalmi díjak esetében, és például a legutóbbi MTA-Lendület pályázaton csak férfiakat díjaztak, és nagyon megdöbbentett – bár nem lepett meg –, hogy ezt Magyarországon még mindig rendben levőnek találjuk.

Mi a helyzet az irodalomtörténettel? 2008-ban láttam meg a PIM egyik képeslapját, amely írók, költők arcképét ábrázolta. Egyetlen nő sem volt köztük. Felismertem a férfi alkotókat arcról, majdnem mindegyiket. Ez volt az én irodalmi hagyományom, ezt tanultam az iskolában. Ezt ismertem. Általuk tanultam meg, mi az irodalom. Majd rájöttem, hogy női írókat nem ismerek arcról, a műveiket sem ismerem, mert nincsenek benne abban az irodalmi hagyományban, amely az irodalomértésemet meghatározza. Ezen kezdtem el gondolkodni, illetve azon, hogy milyen folyamatok vezetnek el oda, hogy a saját korukban híres, jól ismert és elismert női írók kihullnak az emlékezetünkből. Vajon miért nem tartozunk azzal nekik, hogy megőrizzük az ő munkásságukat is? Miért nem tartjuk meg a női írókat az irodalmi emlékezetben? Arra emlékezünk, akire úgy érezzük, hogy emlékeznünk kell: ez kulturálisan meghatározott kötelezettség. Akire nem akarunk, arra nem emlékszünk. Mert ez akarás is, szándék. Nem úgy értem, hogy a férfi irodalmárok szándékosan kihagyják a női írókat az irodalomtörténetekből, nem összeesküvés-elméletet gyártok. Hanem úgy, hogy az irodalomban is olyan megszokások vannak érvényben, amelyek értelmében a nemek arányára nem szükséges odafigyelni. A könyv ezekkel a kérdésekkel foglalkozik. S abból a személyes kiindulópontból, hogy mi lesz a mai női írókkal, mi lesz velem?

Cz. M.: Megfogalmazható egyáltalán, hogy miért működik ez így?

M. A.: Az irodalomtörténetben és a kultúrtörténetben a nőket általában olyan jelzőkkel illetik, amelyek nem utalnak jelentőségteljes tevékenységre. A nő és a női irodalom többnyire frivol, házias, együgyű, gyöngéd vagy bájos – ezek a jelzők mind komolytalanságot sugallnak, míg a magyar irodalomtörténetben, vagy akár mentalitástörténetről is beszélhetünk, mindig a komolyat részesítjük előnyben és mindig csak a komolyat tartjuk érdemesnek arra, hogy beépítsük a nemzeti hagyományunkba. Háttérbe szorul a játékosság, vagy a szerelmi költészet, vagy más olyan témák, amelyek a nőkhöz a rájuk jellemző tevékenységi formák folytán közelebb állnak, mint a gyermeknevelés, az anyaság stb.

A dolog másik aspektusa az olvasási megszokások rendkívül erőteljes hatása. Gyakran teszik fel azt a kérdést – válaszul arra, amit az előzőekben mondtam – hogy vajon elég jók-e ezek a női írók? Elég jók-e ahhoz, hogy ismert férfi írók helyett őket olvassuk? Érdemes-e emiatt változatni például a tananyagon, ki mondja meg, hogy valami jó vagy rossz? Milyen kritériumok alapján döntünk arról, hogy valamit jónak vagy rossznak tartunk? Azokkal a szerzőkkel kapcsolatban, akiket gyermekkorunktól fogva a magyar irodalom fontos íróiként ismerünk, nem merül fel bennünk, hogy nem jók. A kánon működési mechanizmusainak következtében maximum azt gondoljuk, hogy nem tetszik ez vagy az a művük, de az értékükben, a kánoni rangjukban, és abban, hogy vajon érdemes-e őket olvasnunk, ritkábban kételkedünk.

Ezért nagyon nehéz megismertetni és elismertetni azt, ami ismeretlen, idegen, új – pedig valójában régi. Rejtőző hagyomány. A teendő tehát, úgy gondolom, a visszamenőleges hagyományépítés. Ezt tettem a könyvemben, amelynek újdonsága, hogy hangsúlyozottan személyes a beszélői pozícióm benne, éppen a hagyományépítés sikere érdekében. Személyesen én, egy mai női író foglalkozom a 20. század női íróival, hogy kapcsolatot építsek ki velük, hogy elődeimnek nevezhessem őket, s hogy elhelyezhessem magamat annak a hagyományvonalnak a végpontján, mely ezáltal az ő műveikből alakul ki.

Cz. M.: Ezek szerint, ha gyermekkorunkban minél több női íróval és költővel ismerkedünk meg, ha gyermekeinket minél több női író műveivel ismertetjük meg, akkor már tettünk/teszünk valamit a női irodalmi hagyomány elfogadtatásáért, mert később is ismerősként köszönnek vissza a női írók?

M. A.: Igen. De sajnos ez sem ilyen egyszerű. Akkor igaz ez, ha nem csak kifejezetten a gyermekirodalom női szerzőire vonatkozik. Ugyanis a gyermekirodalom az irodalomnak a nők számára most is „megengedett” területe, hiszen – sajnos – nem számít igazán komolynak. Az maga is vitatott kérdés, hogy a gyermekirodalmat hogyan értékeljük, milyen értelemben a kánon része. Sok a női gyerekíró, és ezt természetesnek tartja a(z irodalmi) közvélemény. A gyermekirodalmon felnövünk, majd továbblépünk. És emellett a gyermeknevelés mindig is sokkal inkább a nők területe volt, és ebbe könnyen beletartozhat a gyerekeknek való írás. Ezért magát a szempontrendszert lenne jó megváltoztatni, hogy ne csak a „komoly” bírjon értékkel, hanem a „játékos” és a „bájos” kategória is értékes legyen.

Cz. M.: Visszatérve a meseíráshoz, nemrégiben, a Könyvhétre jelent meg ötödik mesekönyved, A kis ló-történetek legújabb kötete. Mi motivál a meseírásra?

M. A.: Nekem a kis ló-mesékben az a legfontosabb, hogy azt is megmutassam, hogy hogyan lehet közösen mesét írni. Egy kicsit tanítani a gyereket (és a szülőt is). Fontos nekem, hogy a gyerekek tudatában legyenek, mi mindenre használhatják a fantáziájukat. Kreatív írást is tanítok az íróiskolámban, és az órákon azt látom, hogy eleinte a gyerekek el sem tudják képzelni, hogy miként használhatják a fantáziájukat, mert eddig nem volt igénybe véve ez a képességük. S azt sem tudják, hogy mondják el pontosan azt, amit akarnak, illetve hogy amit mondanak, egyezik-e azzal, amit szerettek volna mondani. A meseírás, történetszövés képessége, a beszédkészség, a kommunikációs készségek fejlődése mellett ráadásul, a képzelet világa képes vigaszt nyújtani, segít a félelmekkel megbirkózni. A mesében elképzelhetjük, amitől félünk, nem utasítjuk el. S ha már elképzeltük, tudunk vele kezdeni valamit, ki tudjuk találni a megoldást.

A kis ló-mesék interaktív mesék, úgy épülnek fel, hogy a kerettörténetben Anya és Tomi együtt mesél a kis ló kalandjairól. A mesék úgy készülnek, hogy a kisfiammal együtt mesélünk, és én jegyzetelek. Nagyon figyelem a gyerek reakcióit, és ahhoz igazodva szőjük tovább a történet fonalát, ami őt foglalkoztatja. A kiinduló kérdés is mindig tőle származik, és a mese erre felel, képi és szimbolikus módon. Ezt a nyersanyagot aztán persze komoly munkával formálom kész mesévé.

Író-olvasó találkozóimon is közösen készítünk mesét. Volt úgy, hogy csak néhány gyerekkel dolgoztam, de volt, hogy több mint száz gyerekkel alkottunk mesét a salgótarjáni könyvtárban. A gyerekek nagyon élvezik, és nagyon hamar ráéreznek az alkotás technikájára és a benne rejlő lehetőségekre. A személyes jelenléttel a közös alkotásban rejlő örömforrás lehetőségét akartam megmutatni a könyveimben. Lehet, hogy edukátor vagyok. Mindenbe bele akarok csempészni egy kis tanítást, szeretném megosztani másokkal, amit tudok.

Cz. M.: Egy a könyvhéten készült interjúban említést tettél egy most készülő regényedről, melyet Erdős Renée-ről írsz. Ez a kilencszázas évek elején élő írónő miért érdekes, mennyiben lehet példa egy mai olvasó számára?

M. A.: Mert nagyon sok megpróbáltatásban volt része az élete folyamán, és mindannyiszor képes volt felállni. Újra és újra sikeres tudott lenni. Ezért érzek vele közösséget. A kilencszázas évek ünnepelt költője volt. Bródy Sándor a viharos szerelmi kapcsolatuk végén öngyilkosságot kísérelt meg. A közvélemény Erdős Renée ellen fordult, egzisztenciálisan ellehetetlenítették, sorra felbontották a szerződéseit. Idegösszeomlást kapott, külföldre ment, majd katolizált és kolostorban is élt. Hazatért, Fülep Lajos felesége lett, gyerekeket szült, a férje elhagyta a második gyerek születésekor, ő pedig hónapokig beteg volt a szülés következményeként, ismét nagyon nehéz helyzetbe került. Az 1920-as évekre újra felépítette magát. Rengeteget írt, főleg regényeket, s nagyon sikeres lett. Sokat keresett, s noha újra férjhez ment, önálló maradt. Meg tudott állni a saját lábán. Ezért érzem közel magamhoz az élettörténetét. Példát tudott mutatni az önállóságra, a túlélésre, nőként egy a nők számára sokkal hátrányosabb időszakban, mint a miénk.

Forrás: avöröspostakocsi